Álmaimban…

Hogyan tovább? Hangzik a kérdés oly gyakran.
Melyik a helyes út? Nem tudjuk, de érezzük.
Nem vagyunk jósok, mégis megpróbáljuk lefesteni szeretett iskolánk jövőjét. A jövő izgalmas, homályos, idealista, optimista és reméljük realista is. A jövőt ott kezdjük, hogy a múltat hívjuk alapul, ugyanis szív nélkül nélkül nehezen lehetne elképzelni a gimnáziumunkat. A világ nem tud úgy változni, hogy diákjaink és a nekik legjobbat akaró pedagógusaink közé olyan mély szakadékot mélyítsen, mint sok „neves” intézmény. Vannak helyek, ahol az eredmény számít, a maximalizmus, a tökéletesség (ami sokszor csak látszat). MI nem ilyenek vagyunk. Mi embert látunk és embert nevelünk! A szakórákon gyerekeket tanítunk elsősorban és nem a tananyagot. Kimondva és kimondatlanul emberi értékeket adunk át. A gyerek velünk beszélhet és sokszor egy-egy jó szó már a helyes ösvényen is tartja. Fontos a kötődés, a kapcsolat, ugyanakkor figyelembe kell vennünk a határokat és a határainkat is. A XXI. század idegensége nem ragadhat át ránk is, mert akkor a legfőbb értékünket veszítjük el. Embernek akarunk maradni egy érzelmektől, együttérzéstől fogyatkozó világban.

Ha az iskolánk egy szorongásoktól mentes, békés, szeretetteljes környezet, minden könnyebb. Tanulóink úgy érezhetik majd, hogy találtak egy „oázist a sivatagban”. Könnyebb lesz a tanáraik által sugárzott tudást elsajátítani és intelmeiket, szép és nevelő szavaikat megfogadni. Jönnek majd az eredmények is. Nem görcsösen, nem megfeszülve, nem félelemből indíttatva. Amikor a tanulóban fellobban a láng, mert tanára úgy magával ragadta, inspirálta, jövőképet adott neki, az lesz az állomás, amire azt mondhatjuk: Megérkeztünk. A cél, hogy minden diákunk találjon egy irányt. Nem gépeket programozunk, hanem érző lényeknek vázolunk hozzájuk illő alternatívákat. Ha egy tantárgyhoz pozitívabban viszonyul, alaposabban elsajátítja, már elősegítettük, hogy továbbtanulása után kenyerét majd azzal keresse. Közben talán észre sem veszi, hogy a „szakma választotta őt” és nem ő a szakmát: mert értékei voltak gimnazistaként, igazi kincsek, amiket a bánya mélyéről a megfelelő segítséggel felszínre tudunk hozni. Közösen: a tanár és a diák.
A színes programokon megismerhetjük tanulóink olyan oldalát is, amit az iskolapadban ülve nem látunk. A diák-napokon, vetélkedőkön az egyéni képességek kitűnhetnek, amit közösségként, „családként” mindenki értékelhet. Csak múljon el a jelenlegi világjárvány! Ismét belevethetjük magunkat iskolai kirándulások szervezésébe. Legyen az belföld vagy külföld. Legyen az egynapos túra vagy egy hétig tartó vakáció a tengerparton. Történjen az iskolaidőben vagy szünidőben. Mert az élmények kellenek, az emlékek fontosak.

Rugalmasnak kell lennünk, hogy hasznos, piacképes tudáshoz juttassuk a jövő ifjúságát, mert nekünk is kell változnunk. Terveink közt szerepel a meglévő választható második idegen nyelv (német, olasz) és a művészeti képzésünk mellett informatikai és nyelvi tagozat indítása, mert ezek nélkül sem a jelenben, sem a jövőben nem lehet versenyképesen „labdába rúgni”, mert ma már ez mindenhol alapelvárás. Úgy próbálunk reformokat hozni, hogy közben az elveink megmaradjanak.
Az elveink a hitünk, a hitünk az akaratunk és az akaratunk a jövő!
Sok sikert, Jerikó!